Következő előadás
Beszélgetés Frank Tibor egyetemi tanárral, az MTA doktorával
Mikor és hogyan került a kivándorlás a történettudomány látóterébe?
A migrációs tanulmányok sokak szemében amolyan senki földjén mozognak, hiszen olyan embercsoportokkal foglalkoznak, amelyek otthon, saját hazájukban már nem voltak a történelem szereplői, új, választott hazájukban pedig még nem váltak azzá. Az amerikai kivándorlás a világtörténelem addigi legnagyobb migrációs hulláma volt, először – érthető módon – az amerikai történetírásban és az amerikai társadalomtudományokban kapott komolyabb figyelmet, s hozzá éppen akkortájt, az 1920-as évektől, amikor a tömeges bevándorlást az Egyesült Államok törvényhozása és kormányzata igyekezett korlátozni. Magyarországon a migrációs stúdiumok komoly formában csak 1980 és 2000 között kezdődtek el, vagy legalábbis ekkortól fogva jelentek meg e kutatási téma legjelentősebb hazai mesterének, Puskás Juliannának könyvei, s ezzel nagyjából egyidejűleg a debreceni Orosz István és Rácz István, az Amerikában élő Tezla Albert és Várdy Béla, az emigráns Borbándi Gyula is publikálták idevágó munkáikat. Ez akkor áttörés volt, hiszen az amerikai magyarsággal, az emigránsokkal sokáig nem volt szokás, nem volt tanácsos foglalkozni: a hidegháború szelleme áthatotta a társadalomtudományt.
Beszélgetés Kulcsár Szabó Ernő akadémikussal, a Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézet igazgatójával
Miért tartja fontosnak, hogy az irodalomtudomány új utakat nyisson a kultúratudomány felé?
Itt két, egymással történetileg nagyjából egykorú, 18. századi eredetű értelmezésmódról van szó. De míg a kultúratudományi késleltetve bontakozott ki, a másiknak óriási felhajtóerőt jelentett a 19. század. Mert a “modern filológiai” szakágazatok spektrumának kialakítását nagyban támogatták a 19. század – akkor mindenben regresszívnek még nem mondható – nacionalizmusai. A kulturalitás ezredfordulós értelmezése, amely az emberi előállítású világ primer mediális közvetítettségének tapasztalatát tekinti a kultúra elsődleges ismérvének, időközben rendkívüli mértékben kiterjesztette azoknak a kulturális technikáknak a világalkotó potenciálját, amelyeket a hagyományos kultúraértelmezés döntően még a szellemi-művészeti képzés és művelés körére korlátozott. Az emberi test mediális kiterjesztésének technikáit vizsgálva McLuhan például – az írott szótól és a számtól az írógépen át a térképekig és a fegyverekig – már jó fél évszázada szuverénnek és függetlennek ítélte a kultúraalkotás materiális tényezőit (Understanding Media, 1964). A mediális kutatási hangsúlyok az irodalomértelmezésben jelentős mértékben irányíthatják rá a figyelmet az irodalmi mű materiális megalkotottságára, a szövegek fono- és optomediális sajátosságaira. Egyáltalán, arra a jelenségre, hogy az irodalom médiuma maga sem homogén.
Beszélgetés Szabó Miklós egyetemi tanár, akadémikussal
Mi az aktualitása a klasszikus-antiklasszikus szembeállításnak?
Az 1990-es évek elején került előtérbe az a felfogás, miszerint az európai egység megteremtése nem csak politikai és gazdasági, hanem történeti probléma is. Az utóbbi jegyében nagy kiállítások és konferenciák sorozata foglalkozott a kérdéssel. Minthogy hagyományosan a modern európai kultúra egyik gyökerének a klasszikus ókort tekintjük, ezért az előbbi vállalkozások nagyobbrészt azt vizsgálták, hogy a görög-római kultúrán kívül, milyen más komponensekkel számolhatunk. Vagyis, megindult a közös történeti gyökerek, kulturális és művészeti hagyományok feltárása. Ez a gondolatmenet szükségszerűen magával hozta a klasszikus-antiklasszikus ellentét vizsgálatát is.
